Utazás magam körül

Vannak napok, amikor megpróbálom magam látni kívülről.  Mikor csak úgy “magamra eszmélek” és egy pillanatra meglátom magam, valahonnan fentről, mintha kaptam volna egy drónt, egy go pro-val és azzal játszanék, utaznék vele a fejem felett körbe-körbe.

De nem az érdekel, hogy hogy nézek ki, hogy tényleg jól áll-e az a farmer, hogy még mindig ‘de jó a körmöm’ innen messziről is, hogy ‘jesszus hátul tényleg ilyen hülyén áll a hajam, mert már megint nem néztem meg a kistükörben’, hogy jól áll-e az a rúzs, vagy hogy mekkora a hasam. Az érdekel, hogy különböző szituációban hogyan reagálok, hogy elvesztem-e a türelmem, hogy tényleg muszáj-e kimondanom amit gondolok, hogy hogyan érek a másik emberhez, hogy megbántottam-e feleslegesen, hogy  jól érzem-e magam a bőrömben, vagy hogy éppen megint hülyéskedek és nem is érdekel már senki sem. Hogy mennyire nőies ahogyan gesztikulálok, hogy úgy nevetek hogy még a bölcsesség fogam is látni, vagy éppenhogycsak elmosolyodom, ami nem is igazán mosolygás, hanem az a tipikus somolygás, mert közben valami eszembe jut, amit úgysem mondok el senkinek sosem.

Mert mostanában sokszor megkapom, hogy túlságosan pasis vagyok, hogy férfiként gondolkozom, hogy valahol Queen B de Ghetto Queen is vagyok, hogy “nem ilyennek képzeltelek”, hogy milyen sokat beszélek, hogy mennyire karakán nő vagyok, milyen erős jellem, hogy miért is csodálkozom ha ettől a pasik megijednek, mert azok még gyerekek, nekem pedig férfit kéne keresnem. Hogy miért nincsen senkim és hogy miért megyek le egyedül egy szórakozó helyre, ott miért állok le beszélgetni minden “idióta részeggel”, ne is csodálkozzak, hogy a normális pasik nem jönnek oda, és hogy egyébként “ezen elgondolkoznék a helyedben”. Hogy milyen szégyenlős vagyok ha nem vagyok kisminkelve, mikor rájövök nem merek rámosolyogni senkire sem, hogy miért bámulnak megint olyan nagy szemekkel az emberek, tuti leettem magam, vagy valamibe beleléptem.

De hallom azt is, mikor a főnököm azt mondja nekem, hogy “jól van Bianka beugorhatsz a labdák közé” mikor a játszóházban fotózunk és látom magam kívülről, hogy mekkora örömmel futok és ugrom bele, és hogy ez a lány is én vagyok, csak nem magassarkúban, hanem mezítláb szaladok, és körbemászom az egész mászókát, de nem találom a csúszdához vezető utat. Kicsit klausztrofób leszek, de nem adom fel, visszamegyek az elejére, ahol bejöttem és nekifutok még egyszer. De ekkor sem találom a csúszda tetejét, és csak megyek körbe-körbe, és gondolkozom hogy mit nem veszek észre. Majd rájövök, hogy valami ilyesmi az élet, hogy néha csak mész körbe és nem veszed észre, nem találod azt a rést, amin át kéne bújnod, bármennyire nézed, de megpróbálod megoldani ésszel. Nem esem pánikba és ez jó, csak nem találom merre, de erős vagyok, mert legalább keresem. Majd leülök, hogy jó akkor most feladom, vagy mégis mi legyen, és ekkor rám köszön egy kisfiú, aki felbukkan mellettem a semmiből. Egy kicsit meg is ijedek, de hát mégiscsak egy gyerek, mit ijedezek. Megkérdezem merre megy, mondja hogy a nagy csúszdára, menjek vele! Így kezdünk egy mászni egyenesen az általam zsákutcának vélt részen, mikor a sarokban észre veszem, hogy ott egy háromszög, ami nincs lefedve, és máris egy szinttel feljebb kerültünk mindketten. Lecsúszunk szépen sorrendben, majd a csúszda alján kiderül, hogy nem is volt olyan véletlen, igazából ő az én felmentő seregem. Később még összefutunk a színes labdák közt, én és a hercegem, hozzám vág egy labdát, majd tovább áll, amin meglepődötten csak jót nevetek. Ahogy ülök a színes labdák közt, át fut az agyamon, hogy milyen humora van az életnek, mert még én jól elvagyok egyedül, mindenki azt mondja, hogy nekem férfit kéne keresnem, mégis egy négy éves kisfiú ment meg, mikor eltévedek.

De az a lány is én vagyok, aki magassarkúban, szokás szerint késésben, a rövid lábaimat kapkodva érek a törzshelyünkre, ahol már minden barátom ott van, de a fülemen még a telefon, így csak állok kint a hidegben, még mindig csak beszélek és beszélek, mert sosem áll be a szám, persze vadul gesztikulálva teszem ezt. A fehér bundám nyakát újra meg újra elengedve és megfogva, mert nyilván sálat nem vettem fel, mert baromira nem ment a szettemhez, de ha gesztikulálás közben elengedem természetesen megfagy a nyakam, így azt játszom, hogy összefogom, elengedem, majd kezdem elölről az egészet, a harmadiknál meg már én is csak nevetek, hogy kívülről de hülyén festhetek. Miközben hallgatom, amit a másik fél mondd, a kirakaton át bámulva befelé is figyelek, és látom a barátaim milyen édesen nevetgélnek, de pontosan tudom, hogy már megint valami undorító viccen nevetnek, és mikor beérek nekem is előadják az egészet. Közben pedig nyílik az ajtó, jön ki egy pincér a szokásos nagy fröccsel a kezében, rám kacsintva, hogy tudja hogy úgyis ezt kérem, én meg mosolyogva, egy halk köszönöm-mel kísérve elveszem. Egy röpke pillanatig eszembe jut, hogy nyáron bezzeg még azt hittem, hogy télen a hidegben majd forralt borra váltjuk ezt, de a sima fröccsöt eddig még csak a habzó rose-nak sikerült helyettesíteni, már csak azért is, mert azon felül hogy finom, Cool a neve és milyen jól hangzik mikor azt mondod, hogy egy Cool-t kérek. Lassan végre a telefont is leteszem és mikor belépek az ajtón a barátaim ordítva, üdvrivalgással üdvözölnek, hogy végre ideértem, de persze mindezt olyan hangosan, hogy az egész hely engem figyel én meg csak egy rövid #facepalm közepette körbeintegetek, hogy “elnézést kérek”, és még a kabátom sem veszem le, már kezdődik az előző nevetség tárgyának sztorija egy “képzeld Bí!” kíséretében. És ekkor meglátom kintről magunkat, mintha még mindig csak a kirakaton keresztül figyelnék befele, és rájövök, hogy mennyire örülök, hogy itt vagyok olyan emberekkel, akik néha kimossák a fejem, de igénylik a társaságom és szeretnek, akkor is ha túl sokat és össze-vissza fecsegek.

És az is én vagyok, aki kicsit kétségbe esve magyarázza ezeket a sztorikat egy barátnőjének, már két órája a kocsiban ülve, újfent non-stop beszélve, és akinek annyit mondanak erre az egészre, hogy “Nem értem miért érzed ezt bajnak, mikor bárki szívesebben barátkozna egy Ghetto Quennel, mint egy savanyú, karót nyelt nővel, és nem kell mindenen izgulnod, hogy mikor jön el az ideje, mert te most utazol egy kicsit Bianka, valahogy magad körül körbe, azt hiszem te most jobban megismered magad, akármennyire is gondoltad azt, hogy már rég ismered. És ha a kis utazásod végére értél, majd minden a helyére kerül, úgy, hogy észre sem veszed, hidd el nekem.”

B

About B

Egész életemben a tökéletességre törekedtem. Aztán rá kellett jönnöm, hogy sosem leszek tökéletes, sőt még a közelébe sem érhetek soha. Egyébként is minek? A tökéletesség unalmas, így ha sikerülne is azzá válnom, megszűnnék érdekesnek lenni és inkább leszek érdekes, egyedi, esetleg megosztó, mint unalmas.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Protected by WP Anti Spam